A rendszerváltás környékén történt ez az eset is. Előzőleg Varsóban jártam feleségemmel, és betértünk egy játékboltba, hogy néhány éves gyermekünknek valamilyen ajándékot vegyünk. Míg feleségem válogatott, én eléggé elárvultan ődöngtem a plüssmacik és műanyag építőkockák hegyei között. Egyszer csak egy tárlóban csodaszép dolgokat láttam: műanyagból öntött játékkatonák voltak olyan 10 cm-es nagyságban, szép, színes kézi festésű uniformisban. Egyből mozogni kezdett a fantáziám, és a vettem néhányat a Napóleon-korabeli figurákból.
Idehaza azután bősz piackutatásba kezdtem, és kiderült, hogy nálunk, de még a környező országokban sincs ezekhez hasonló termék. Megkerestem egy vállalkozó ismerősömet, és lelkesen ecseteltem, hogy szerintem milyen üzleti lehetőség rejlik ebben. Egyedülálló a magyar piacon, a termék bővítésnek csak a fantázia szab határt stb. Gondoljon csak a török-magyar háborúk, a kuruc-labanc harcok, a napóleoni-háborúk figuráira, hogy a két világháborút ne is említsem, mondtam neki. Ennek ellenére barátom nem igen lelkesedett az ötletért: „Pisti, olyasmit kell gyártani, amit az emberek nap mint megvesznek, mint a gyufát…” Egyszóval nem tudtam megnyerni az ötletnek, pedig őt – műszaki ember volt – társnak képzeltem a vállalkozásban.
Kicsit elkedvetlenített a véleménye, de azért tovább dolgoztam, mert az ötletet továbbra is jónak gondoltam. Nálunk akkoriban csak anyagában színezett műanyagból készült piros lovat és zöld indiánt lehetett kapni, meg szintén egyszínű apró honkongi szemetet.
Komolyan utána néztem a gyártás körülményeinek, adatokat gyűjtöttem, leveleztem a gyártógép, a megfelelő festékek beszerzési lehetőségeiről, kalkulációt készítettem, valamint egy üzleti tervet is.
Mindezekkel felszerelve azután bekopogtam egy bank igazgatói irodájának ajtaján. Két, amolyan menedzser kinézetű fiatalember fogadott, akiknek előadtam az üzletet. „Szóval ehhez akar hitelt?”- kérdezte az egyik. „Nem – válaszoltam – üzletet ajánlok fele-fele alapon. Enyém az ötlet, és vállalom a gyártást és értékesítést, maguk pedig adják a tőkét.” (Néhány százezer forintról volt szó.)
Majdhogynem kiröhögtek. „És mi vállaljunk minden kockázatot? Na, nem!” – mosolyogtak.
Azt, hogy hitelt vegyek fel, és én vállaljak minden kockázatot, persze természetesnek vették volna.
Hiába ecseteltem a piaci egyedülállóságot, az export-lehetőséget, a bővítés korlátlanságát, hogy a festés műveletét ki lehet adni háziipari jelleggel mozgássérülteknek, kismamáknak (erre akkor állami támogatást adtak), minden hiába volt. Egy bank ilyesmivel nem foglalkozik, mondták. Az üzleti tervet meg sem nézték.
Hát így holt hamvába egy ötlet, amit még ma is jónak tartok.
A rendszerváltás környékén történt ez az eset is. Előzőleg Varsóban jártam feleségemmel, és betértünk egy játékboltba, hogy néhány éves gyermekünknek valamilyen ajándékot vegyünk. Míg feleségem válogatott, én eléggé elárvultan ődöngtem a plüssmacik és műanyag építőkockák hegyei között. Egyszer csak egy tárlóban csodaszép dolgokat láttam: műanyagból öntött játékkatonák voltak olyan 10 cm-es nagyságban, szép, színes kézi festésű uniformisban. Egyből mozogni kezdett a fantáziám, és a vettem néhányat a Napóleon-korabeli figurákból.
Idehaza azután bősz piackutatásba kezdtem, és kiderült, hogy nálunk, de még a környező országokban sincs ezekhez hasonló termék. Megkerestem egy vállalkozó ismerősömet, és lelkesen ecseteltem, hogy szerintem milyen üzleti lehetőség rejlik ebben. Egyedülálló a magyar piacon, a termék bővítésnek csak a fantázia szab határt stb. Gondoljon csak a török-magyar háborúk, a kuruc-labanc harcok, a napóleoni-háborúk figuráira, hogy a két világháborút ne is említsem, mondtam neki. Ennek ellenére barátom nem igen lelkesedett az ötletért: „Pisti, olyasmit kell gyártani, amit az emberek nap mint megvesznek, mint a gyufát…” Egyszóval nem tudtam megnyerni az ötletnek, pedig őt – műszaki ember volt – társnak képzeltem a vállalkozásban.
Kicsit elkedvetlenített a véleménye, de azért tovább dolgoztam, mert az ötletet továbbra is jónak gondoltam. Nálunk akkoriban csak anyagában színezett műanyagból készült piros lovat és zöld indiánt lehetett kapni, meg szintén egyszínű apró honkongi szemetet.
Komolyan utána néztem a gyártás körülményeinek, adatokat gyűjtöttem, leveleztem a gyártógép, a megfelelő festékek beszerzési lehetőségeiről, kalkulációt készítettem, valamint egy üzleti tervet is.
Mindezekkel felszerelve azután bekopogtam egy bank igazgatói irodájának ajtaján. Két, amolyan menedzser kinézetű fiatalember fogadott, akiknek előadtam az üzletet. „Szóval ehhez akar hitelt?”- kérdezte az egyik. „Nem – válaszoltam – üzletet ajánlok fele-fele alapon. Enyém az ötlet, és vállalom a gyártást és értékesítést, maguk pedig adják a tőkét.” (Néhány százezer forintról volt szó.)
Majdhogynem kiröhögtek. „És mi vállaljunk minden kockázatot? Na, nem!” – mosolyogtak.
Azt, hogy hitelt vegyek fel, és én vállaljak minden kockázatot, persze természetesnek vették volna.
Hiába ecseteltem a piaci egyedülállóságot, az export-lehetőséget, a bővítés korlátlanságát, hogy a festés műveletét ki lehet adni háziipari jelleggel mozgássérülteknek, kismamáknak (erre akkor állami támogatást adtak), minden hiába volt. Egy bank ilyesmivel nem foglalkozik, mondták. Az üzleti tervet meg sem nézték.
Hát így holt hamvába egy ötlet, amit még ma is jónak tartok.
AJÁNLOM AZ OLDALT
