A rendszerváltás környékén történt ez az eset is. Előzőleg Varsóban jártam feleségemmel, és betértünk egy játékboltba, hogy néhány éves gyermekünknek valamilyen ajándékot vegyünk. Míg feleségem válogatott, én eléggé elárvultan ődöngtem a plüssmacik és műanyag építőkockák hegyei között. Egyszer csak egy tárlóban csodaszép dolgokat láttam: műanyagból öntött játékkatonák voltak olyan 10 cm-es nagyságban, szép, színes kézi festésű uniformisban. Egyből mozogni kezdett a fantáziám, és a vettem néhányat a Napóleon-korabeli figurákból.
Idehaza azután bősz piackutatásba kezdtem, és kiderült, hogy nálunk, de még a környező országokban sincs ezekhez hasonló termék. Megkerestem egy vállalkozó ismerősömet, és lelkesen ecseteltem, hogy szerintem milyen üzleti lehetőség rejlik ebben. Egyedülálló a magyar piacon, a termék bővítésnek csak a fantázia szab határt stb. Gondoljon csak a török-magyar háborúk, a kuruc-labanc harcok, a napóleoni-háborúk figuráira, hogy a két világháborút ne is említsem, mondtam neki. Ennek ellenére barátom nem igen lelkesedett az ötletért: „Pisti, olyasmit kell gyártani, amit az emberek nap mint megvesznek, mint a gyufát…” Egyszóval nem tudtam megnyerni az ötletnek, pedig őt – műszaki ember volt – társnak képzeltem a vállalkozásban.
Kicsit elkedvetlenített a véleménye, de azért tovább dolgoztam, mert az ötletet továbbra is jónak gondoltam. Nálunk akkoriban csak anyagában színezett műanyagból készült piros lovat és zöld indiánt lehetett kapni, meg szintén egyszínű apró honkongi szemetet.
Komolyan utána néztem a gyártás körülményeinek, adatokat gyűjtöttem, leveleztem a gyártógép, a megfelelő festékek beszerzési lehetőségeiről, kalkulációt készítettem, valamint egy üzleti tervet is.
Mindezekkel felszerelve azután bekopogtam egy bank igazgatói irodájának ajtaján. Két, amolyan menedzser kinézetű fiatalember fogadott, akiknek előadtam az üzletet. „Szóval ehhez akar hitelt?”- kérdezte az egyik. „Nem – válaszoltam – üzletet ajánlok fele-fele alapon. Enyém az ötlet, és vállalom a gyártást és értékesítést, maguk pedig adják a tőkét.” (Néhány százezer forintról volt szó.)
Majdhogynem kiröhögtek. „És mi vállaljunk minden kockázatot? Na, nem!” – mosolyogtak.
Azt, hogy hitelt vegyek fel, és én vállaljak minden kockázatot, persze természetesnek vették volna.
Hiába ecseteltem a piaci egyedülállóságot, az export-lehetőséget, a bővítés korlátlanságát, hogy a festés műveletét ki lehet adni háziipari jelleggel mozgássérülteknek, kismamáknak (erre akkor állami támogatást adtak), minden hiába volt. Egy bank ilyesmivel nem foglalkozik, mondták. Az üzleti tervet meg sem nézték.
Hát így holt hamvába egy ötlet, amit még ma is jónak tartok.
A rendszerváltás környékén történt, amikor már szinte szabadon áramolhatott minden szellemi és anyagi termék hozzánk, hogy a kezembe került egy angol nyelvű lakberendezési folyóirat. Egy hirdetésben holland cég katalógusajánlatát vettem észre, amelyben történelmi gobelin-másolatokat kínált a gyártó. Nem a nálunk ismert, hajdan bedolgozókkal készített Háziipari Szövetkezet-i tűgobelinek, hanem szövőgépeken készítettek. (A történelmi jelző azt takarta, hogy minden egyes darab eredetije valamelyik holland, belga vagy francia múzeumban csücsült, melyeknek kora 200-400 év volt.) Nosza, megrendeltem a grátisz katalógust, ami meg is érkezett. Mintegy 100-120 falikárpitot kínált, ráadásul mindegyiket legalább három-négy különböző méretben. Egyből beindult a fantáziám, hiszen nálunk, de a környező országokban sem lehetett ilyen különleges, szép és olcsó (közvetlenül a gyártótól lehetett rendelni) lakberendezési kiegészítőt kapni. Nagy üzletet sejtettem benne, hiszen nem volt konkurencia, a termék egyedül lett volna a piacon. Már el is képzeltem magam, mint importőrt és nagykereskedőt ebben a gobelin-témában.
Nem sokkal később Brüsszelben véletlenül besétáltam egy ízlésesen berendezett üzlet tárva hagyott ajtaján, és ott találtam magam a már ismert falikárpitok között. Nagy élmény volt. Saját szememmel győződhettem meg az általam forgalmazni kívánt falikárpitok minőségéről, valóban csodás dekoratív hatásáról, és áraikról. És mi minden volt még ott! Bútorkárpitok, szegélyek méterben, ruházati díszítményként használható rátétek és százféle egyéb gobelin-csoda. Egészen megrészegültem tőlük, és a képzeletemben felrémlő szédítő lehetőségektől. Hiszen ez már egész termékcsoportot jelenthetett.
Nos, itthon azután kiváltottam a vállalkozói igazolványt, s ennek kapcsán el kellett mennem egy közjegyzőhöz. Biztos, ami biztos, táskámba tettem a katalógust, és az iratok, valamint a taksa kifizetése után a hölgy kedvesen érdeklődött, hogy mivel is akarok foglalkozni. Mutattam a katalógust, mire álmélkodva megjegyezte. "Kedves uram, maga egy év alatt milliomos lesz! Ezek csodálatos dolgok."
Nos, a hölgynek - sajnos - nem lett igaza, de erről kicsit később.
Körül kellett járnom még az importálás dolgát is, így megjelentem a Vám és Pénzügyőrség egyik irodájában, szintén a katalógussal, amire ott szükség is volt. Nem részletezem, de másfél órába telt, amíg kiderítették - bár csak olyan gondolom formán - hogy ezek az árucikkek milyen kódal is kell szerepeljenek majd a vámpapírokon. (Látszott, hogy életükben először látnak ilyesmit.)
Amikor úgy gondoltam, hogy minden hivatalos dologgal végeztem - persze ez hetekbe tellett - bősz levelezésbe kezdtem a holland gyártókkal. Volt belőlük nyolc-tíz. Kaptam a katalógusokat, árlistákat, és kiválasztva a legkedvezőbbet, elkezdtem kalkulálni. Szállítással, vámmal (akkor még volt) és tisztes nyereséggel együtt is nagyon piacképes kiskereskedői ár jött ki, hát rendeltem mutatóba - hogy az áruházaknak, kereskedéseknek legyen mit mutatnom - másfél tucat különféle nagyságú, témájú és árú gobelint. Meg is jött annak rendje-módja szerint, és én elkeztem járni a kereskedőket. Akkor még létezett a DOMUS-áruházlánc és más állami üzletláncok, azokat vettem célba. A vezetők értetlenül álltak szemben velem, volt, aki falvédőnek titulálta a falikárpitot, másikuk nem nagyon értette, hogyan is köthetek én üzletet, én egy magánember, hiszen eddig ők import-vállalatokkal álltak kapcsolatban. Mindannyian megegyeztek abban, hogy a termék szép, de "Ilyet még senki sem keresett nálunk, és különben is..." Egyszóval nem lett az üzletből semmi.
Fogtam magam, és hogy némi hasznom legyen a dologból - sovány vigasz - kielemeztem a bukás okait. És meg is találtam, de erről már a hírlevél-sorozatomban értekezem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
